A tüdőfunkciós tesztek (röviden Lufu, a spirometriát gyakran használják szinonimaként) olyan orvosi vizsgálatok sorozata, amelyek ellenőrzik a tüdő működését. Ezek a tesztek meghatározzák, hogy mennyi levegőt lehet belélegezni a tüdőbe és ki belőle, milyen gyorsan lehet belélegezni a tüdőbe és ki, és mennyi oxigént szállít a levegő a véráramba. Amikor a tüdő a funkciótesztet el kell végezni, ennek sokféle oka lehet.
A tüdőfunkciós teszteket gyakran végzik a hosszan tartó okok meghatározására köhögés vagy légszomj. Továbbá, tüdő a funkcionális tesztek felhasználhatók egy ismert tüdőbetegség pontosabb jellemzésére és annak lefolyásának nyomon követésére. Ezek tüdő a betegségek közé tartozik az asztma, a krónikus bronchitis vagy a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD).
Ezen betegségek tesztelésén túl tüdőfunkciós tesztekkel is ellenőrizhető, hogy mennyire jól működik a légzőszóró spray, vagy a tüdő elég jól működik-e a műtét túléléséhez. A gázcsere megvalósításához a belélegzett levegőnek először át kell haladnia a fő hörgőkön és hörgőkön át a tüdő alveolusok. Csak ott folyik a gázcsere vér és levegő zajlik.
A tüdőfunkciós teszt eljárása
Mivel a tüdőfunkció mérésére különböző tesztek léteznek, különböző eljárások is vannak. A tüdőfunkciós tesztek általában a különböző pneumológiai paraméterek meghatározását szolgálják. Alapvetően a páciens eljárása sok eljárásban meglehetősen hasonló.
Az úgynevezett „nyitott” méréseknél, mint például a spirometria, az ergospirometria, a csúcsáramlásmérő vagy a DLCO (szén-monoxid-diffúziós kapacitás), a tesztelt személynek szájrészen vagy maszkon keresztül kell belélegeznie a vizsgálati levegőt. Ezután megmérik a különböző tüdőparamétereket. Vannak olyan zárt eljárások is, mint például az egész test pletizmográfiája.
1 Spirometria: A spirometriában a vizsgált személy egy szájrészen keresztül belélegez és kilélegez. Orr lélegző félbeszakítja a orr csipesz. A normál mellett lélegző, a maximális légzési manőverek belélegzés és a kilégzést végezzük.
Ezután különböző tüdőmennyiségeket mértek és értékeltek. 2 Ergospirometria: Ezt az eljárást alkalmazzák teljesítménydiagnosztika a tüdő és szív. A spirometriát itt egy ergométer kiterjeszti.
Az ergométer futópad vagy kerékpár-ergométer, amelyen a páciensnek teljesítenie kell. A terhelés itt szükség szerint növelhető. Mind a kardiovaszkuláris (pl vér nyomás és szív sebesség) és a pulmonális paramétereket rögzítik.
Ezeket a csatlakoztatott spirométer segítségével határozzuk meg. 3. csúcsáramlásmérő: Ez az eszköz méri a maximális kilégzést, és főleg a lefolyás nyomon követésére szolgál bronchiális asztma. A csúcsáramlásmérő egy beépített ellenállású cső.
Ezzel az ellenállással szemben a beteg a lehető legerőteljesebben lélegez ki egy lélegzetvételkor. A beteg vízszintesen maga előtt tartja a készüléket, és a lehető legmélyebben belélegzi. Aztán határozottan beleteszi a szócsövet száj és maximális lélegzettel pulzál.
4. A DLCO: Ebben az eljárásban a vizsgált személy belélegzi a szén-monoxidot tartalmazó vizsgálati levegőt, amelyet rövid ideig tartó levegő visszatartása után az eszközön keresztül ismét kilélegez. Ez a teszt a tüdő oxigénfelvevő képességét és szén-dioxid-kibocsátást méri.
5 Vér gázelemzés: Vérgázelemzés nem igényli a beteg aktív együttműködését. Bármelyik hajszálcsöves vér a ujjbegy vagy artériás teljes vér a radiális artéria or combcsonti ütőér perceken belül összegyűjtik és mechanikusan elemzik. Az oxigén- és szén-dioxid-telítettség, a pH-érték és a sav-bázis egyensúly ellenőrzik.
6. egész testű pletizmográfia: ez egy zárt eljárás, amelynek során a beteg légmentesen záródó kabinban ül. A beteg rendesen lélegzik a kabinban. Ez megváltoztatja az utastér nyomásviszonyait, amelyek alapján meghatározható a légzési ellenállás, a mellkas teljes gázmennyisége és a tüdő teljes kapacitása.
7 A hélium belélegzés módszer: A beteg belélegez bizonyos mennyiségű héliumgázt, amelynek az a tulajdonsága, hogy csak a tüdő azon részein oszlik el, amelyek részt vesznek a kilégzésben. A teszt tehát megmutathatja, hogy vannak-e nagyobb tüdőterületek, pl. Emphysema, amelyek már nem vesznek részt a kilégzésben. A spirometria a leggyakrabban használt tüdőfunkciós teszt.
Ezt a vizsgálatot általában háziorvosa hajthatja végre. A spirometriában a páciensnek először a lehető legmélyebben kell belélegeznie, majd a lehető leggyorsabban és szilárdabban kell kilégeznie egy csőbe. Ezt a csövet egy csövön keresztül spirométerhez kötik. A spirométer pontosan méri, hogy mennyi levegőt lehet belélegezni a tüdőbe, és mennyi levegőt lehet kilélegezni (vitális kapacitás, FVC).
Ezen felül meg tudja mérni, hogy mennyi levegőt lehet kilélegezni egy másodpercen belül maximális erő (egy másodperces kapacitás, FEV1). A vizsgálat során a páciens bizonyos gyógyszereket kaphat spray-vel, majd visszalégezhet a spirométerbe. Ez lehetővé teszi annak megállapítását, hogy ezek a gyógyszerek előnyökkel járnak-e a beteg számára, például azt, hogy az asztmás spray valóban javulást eredményez-e szellőzés a tüdő.
A krónikusan beteg azoknak a betegeknek, akiknek rendszeresen ellenőrizniük kell tüdőfunkciójukat, például hogy megtudják, mennyi gyógyszert kell bevenniük, vannak kis digitális tüdőfunkciós tesztek is, amelyeket otthon vagy az úton használnak. A spirometria egyik hátránya, hogy a mért értékek nagymértékben függnek a beteg együttműködésétől. Ez azt jelenti, hogy a teszt eredményét a beteg könnyen kezelheti.
Ezenkívül kisgyermekek vagy különösen beteg emberek nem tudják elvégezni ezt a tesztet. Ez a tüdőfunkciós teszt azt vizsgálja, hogy a tüdő képes-e felszabadítani a belélegzett gázokat, különösen az oxigént, a vérbe, majd kiszűrni a vérből és felszabadítani a környező levegőbe. Ebben a tesztben a páciens belélegez egy bizonyos gázt, majd kilégzi azt vissza egy csőbe.
Ez meghatározhatja, hogy a belélegzett gáz mekkora része kerül ismét kilégzésre, és ezáltal a tüdő azon képessége, hogy oxigént vagy más gázokat juttasson a vérbe, és azokat ismét kiszűrje a vérből. A tüdő gázátadásának megzavarásának okai lehetnek a tüdőben lévő ér elzáródása (tüdő embólia) vagy a tüdő túlzott felfúvódása (tüdő emfizéma). A tüdőfunkciós teszt során megmérik a tüdőbe illeszthető levegő pontos mennyiségét (teljes kapacitás, TLC) és a kilégzés után a tüdőben maradó levegő mennyiségét.
Ezt a maradék levegőt nem lehet kilélegezni, és arra szolgál, hogy megakadályozza a tüdő összeomlását minden kilégzés után. Ezt a tüdőben megmaradt térfogatot maradék térfogatnak nevezzük. Néhány tüdőbetegségben kevesebb a levegő a tüdőben, de más betegségeknél több a levegő, mint egy egészséges alanynál.
Az egész test pletizmográfiájában a beteg egy üvegfülkében ül, amely úgy néz ki, mint egy telefonfülke. Mivel az üvegdobozban lévő levegő mennyisége és a levegő nyomása ismert, az üvegdobozban lévő nyomáskülönbség segítségével pontosan meg lehet mérni, mennyi levegő van a páciens tüdejében, amikor lélegző ki és be, és mennyit a mellkas légzéskor megnyújtva vagy összenyomva. Ebben tüdőfunkciós teszt, a vizsgálati személynek a mérőrendszerhez csatlakoztatott csövön keresztül is be kell szívnia és kilégeznie.
Gyakran az egész test pletizmográfiáját kombinálják a spirometriával, hogy több paramétert kapjanak az értékeléshez. Az artériás vérgáz meghatározásakor a vért közvetlenül vizsgálják. Ehhez először vért kell venni egy ütőér majd a laboratóriumban elemezték.
A vér oxigénmennyisége szintén jelezheti a tüdő működését, de más tényezők is befolyásolhatják. A különböző tüdőfunkciós tesztek eredményeit a beteg neme, kora és fizikai alkata szerint értékelik, és így objektív keretek között értékelik. Különösen fontos a létfontosságú kapacitás, amely azt a levegőmennyiséget képviseli, amelyet a páciens a maximális érték után később kilélegezhet belélegzésés az egy másodperces kapacitás, amely leírja azt a levegőmennyiséget, amelyet a beteg maximális belégzés után egy másodperc alatt képes kilégzésre kényszeríteni.
A létfontosságú kapacitás jelzi a nyújtás a tüdő képessége és mellkas. Irányelvként egy normális magasságú és súlyú fiatalabb férfinak feltételezhető, hogy körülbelül 5 literes. Az életképesség az életkor előrehaladtával csökken, mivel a tüdő nem olyan rugalmas, ezért kevesebb levegő juthat be a tüdőbe.
Ezenkívül meghatározható az úgynevezett holttér mennyisége. A holttér térfogata a belélegzett levegő mennyisége, de nem vesz részt a vérrel történő gázcserében hajókazaz a levegő, amely nem éri el az alveolusokat, de a hörgőkben marad. A holttér térfogata nő, ha a tüdő egyes részei már nem vesznek részt a gázcserében, például egy vaszkuláris ér következtében okklúzió Egy ütőér a tüdőn belül. A tüdő működését általában spirométerrel határozzák meg.
Ebben a tüdőfunkciós tesztben bizonyos értékeket elemeznek. Ezen értékek egyike az légutak térfogat, vagyis az a térfogat, amelyet minden normál lélegzetvételkor megterhelés és megterhelés nélkül belélegeznek és kilélegeznek. Normál légzés esetén ez a térfogat kb. 0.5 l / légzés.
Ha a beteg most maximálisan belélegzi, akkor ez a belégzési tartaléktérfogat értéke. Ez a térfogat továbbra is mobilizálható fizikai erőfeszítések során, és kb. 2.5 liter levegőt kell tartalmaznia lélegzetenként. A belégzési térfogat és a belégzési tartalék térfogata kombinálva alkotja a belégzési kapacitást.
Ezután a betegnek maximálisan ki kell lélegeznie. Ez a maximális kilégzés megfelel a kilégzési tartalék térfogatának, amelynek lélegzetenként körülbelül 1.5 l-nek kell lennie. A belégzési tartalék térfogata, a légzés térfogata és a kilégzési tartalék térfogata kombinálva alkotják a létfontosságú kapacitást.
Ez az érték a tüdőfunkciós tesztek során kerül meghatározásra, és információt nyújt arról, hogy egy beteg mekkora térfogatot tud maximális erőfeszítéssel belélegezni vagy kilégezni. A teljes vitális kapacitásnak 5 liter körül kell lennie. Mivel ez egy mobilizálható térfogat, ezt az értéket a spirométerrel határozzuk meg.
Az úgynevezett maradék térfogat (kb. 1.5 l) nem mozgósítható, de mindig a tüdőnkben van, ezért csak egy teljes test pletysmografával határozható meg. A vitális kapacitást és a maradék térfogatot együttesen teljes tüdőkapacitásnak nevezzük.
A tüdőfunkciós teszt segítségével további értékek határozhatók meg. Ide tartozik az egy másodperces kapacitás. A beteg a lehető legmélyebben belélegez, majd a lehető leggyorsabban mindent kilélegez.
Az egy másodpercen belül kilégzett mennyiséget egy másodperces kapacitásnak nevezzük. Ezt az eljárást tiffeneau-tesztnek is nevezik. A relatív egy másodperces kapacitás százalékban van megadva, és jelzi, hogy a létfontosságú képesség hány százaléka 1 másodpercen belül kilégezhető.
Ennek az értéknek 70-80% -nak kell lennie. Ha egy beteg kevesebbet tud kilélegezni egy másodperc alatt, és ezért a százalékos arány alacsonyabb, ez fokozott ellenállást jelez a hörgőkben (például asztma miatt). Ez az ellenállás egy másik érték, amelyet az a segítségével határozunk meg tüdőfunkciós teszt.
Ezt az ellenállást nevezzük légúti ellenállásnak. Az ellenállás sok tényezőtől függ, beleértve a hörgők szélességét is. Minél szélesebb a hörgő, annál kisebb az ellenállás a levegővel szemben.
Az asztmában viszont a hörgők keskenyebbé válnak, ami növeli az ellenállást, és megnehezíti a levegő számára a tüdő végének, az alveolusoknak a elérését. A tüdőfunkciós tesztben meghatározott másik érték a maximális kilégzési áramlás (MEV). Ez határozza meg, hogy a páciens kilégzési áramlása mennyire erős még akkor, amikor létfontosságú képességének 75% -át már kilehelte, vagy amikor a létfontosságú képességének 50% -át kilégezte, vagy amikor a létfontosságú képesség 25% -át kilégezte.
A. Másik értéke tüdőfunkciós teszt a légzési küszöbérték. Ez az érték azt jelzi, hogy egy beteg egy literen belül hány liter levegőt tud maximálisan kilélegezni és belélegezni. Erre a célra a páciens a lehető legnagyobb mértékben lélegezzen be, kb. 10-15 másodpercig (hiperventiláció).
Az ez idő alatt belélegzett térfogatot ezután egy percre extrapoláljuk. A normál tartomány itt 120-170 l / perc. A 120 l / perc alatti értékek a megnövekedett rezisztenciát jelzik a hörgőkben (megnövekedett rezisztencia), például bronchiális asztma.
Végül megmérjük az úgynevezett csúcsáramot, ami különösen fontos az asztma önkontrolljában. Itt egy pneumatográf segítségével mérik meg az alany által kilélegezhető maximális literszámot. Az egészséges beteg értéke kb. 10 liter / másodperc.
Általában kétféle légzési rendellenességet különböztetnek meg (szellőzés rendellenességek). Obstruktív tüdőműködési zavar esetén a légutakban általában van idegen test, például egy lenyelt Lego-tégla, a légutakat vagy a tüdőt nyomó daganat, vagy olyan betegségek, mint az asztma és a krónikus bronchitis. Ezek az események növelik a légutak ellenállását.
A. Zavara miatt szellőzés, a beteg nem tud olyan gyorsan kilélegezni, mint az egészséges alanyok, így az egy másodperces kapacitás megnő. A korlátozó szellőzési rendellenességgel a tüdő létfontosságú kapacitása csökken. Ezt általában az okozza, hogy a tüdő nyújtási képessége (megfelelése) már nem elég nagy a betegség következtében. Ennek eredményeként a beteg már nem tud belélegezni, valamint egészséges teszt személyeket és mindig nagyobb mennyiségű levegőt a tüdőben marad.
Ezek a panaszok gyakran a tüdő területén tapadó tapadások esetén jelentkeznek, mivel ez korlátozza a rugalmasságot és a nyújthatóságot, vagy a tüdő mobilitását korlátozó betegségekben, mint pl. scoliosis. A tüdőfunkciós teszt felhasználható olyan lehetséges betegségek kimutatására, mint pl bronchiális asztma. Ehhez a beteget spirométeren (a légtérfogat mérésére szolgáló eszköz stb.) Keresztül szabad lélegezni.
Az asztma esetében a kilégzés különösen nehéz, mert a hörgőkben az ellenállás (az ellenállás) megnő, és ezáltal az a térfogat is, amelyet a beteg nem tud kilélegezni (maradék térfogat). A páciens nehezen tudja a lehető legnagyobb mennyiséget kilégezni egy másodpercen belül, ezért a relatív egy másodperces kapacitás csökken (80% alatt). A légzési kitörés és a légzési határ is csökken.
Ezt obstruktív tüdőbetegségnek nevezik. Annak érdekében, hogy az orvos megállapítsa, van-e a páciens asztmája, a tüdőfunkciós teszt provokációs tesztet tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a páciens könnyű hisztamin. Mivel az asztmásnak már nagyon sok hisztamin a tüdejében erősebben reagál, mint egy egészséges beteg.
Stresszteszt is lehetséges, mivel asztmás roham gyakran stressz alatt következik be. Asztmás rohamban szenvedő betegeknél a légutak ellenállása (az ellenállás) megnő a hörgőkben, mivel a hörgők szűkülnek a megnövekedett izomaktivitás (összehúzódás) miatt. A hírvivő anyag (neurotranszmitter) hisztamin felelős ezért.
Ezt a hörgők nyálkahártyája szabadítja fel, majd asztmás rohamot okoz. Mivel a hörgőket a hisztamin szűkíti, nem jut elegendő levegő új oxigénnel az alveolusokhoz. Az alveolusok a légzés utolsó szakasza, és biztosítják az oxigén felszívódását és a szén-dioxid (CO2) felszabadulását.
A szűkület miatt nem jut elegendő levegő az alveolusokba, és a páciens ezt egyre gyorsabb légzéssel (hiperventilációval) próbálja kompenzálni, de még rosszabbá teszi a helyzetet. Ugyanakkor a tüdőből nem jut elég CO2, mert a hörgők túl keskenyek. Ezért fontos elkerülni az asztmás rohamot.
A tüdőfunkciós teszt, az úgynevezett csúcsáramlásmérő hasznos lehet ebben a tekintetben. Ez lehetővé teszi a beteg számára a kilégzést maximális erő belégzés után (inspiráció). Itt a páciens otthon mérheti, mennyire képes még kilélegezni.
Ha értékei romlanak, a beteg a tüdőfunkciós tesztből tudja, hogy az asztma kiújulhat. A hörgők ugyanis keskenyebbé válnak olyan gyulladásos anyagok miatt, mint a hisztamin vagy leukotriének vagy prosztaglandinok, amelyek ugyanolyan hatásúak, mint a hisztamin. Ennek eredményeként a beteg kevésbé könnyedén kilélegezhet, ami elsőre nem feltétlenül nyilvánvaló számára, de a csúcsáramlás-mérővel könnyen meghatározható. Így a tüdőfunkciós teszt felhasználható az asztmás roham megelőzésére. Például a beteg most szedhet atropint, amely kitágítja a hörgőket, és így ellensúlyozza a támadást.
