Az autokinetikai hatás megfelel egy optikai csalódásnak. Ha egy statikus fényinger egy egyébként monokromatikusan sötét környezetben történik, az embereknek nincsenek referenciapontjaik a fényfolt lokalizációjának és mozgásának megítéléséhez. Ez azt a benyomást kelti, hogy a statikus inger mozog a környezetben.
Mi az autokinetikus hatás?
Az emberi vizuális érzékelés nem mentes a tévedésektől. Az autokinetikai hatás az egyik ilyen hiba; optikai csalódásnak felel meg. Az emberi vizuális érzékelés nem mentes a hibáktól. Optikai csalódásokpéldául szemlélteti, hogy mennyire hibás a percepció. Ezek egyike autokinetikus hatásként ismert. Ennek a hatásnak köszönhetően az emberek rögzített fényforrást vagy rövid ideig bemutatott fénypontokat álló helyzetben, egyébként teljesen sötét környezetben mozgó pontként érzékelnek. Az érzékelt mozgás iránya és szélessége egyaránt jelentősen változhat. Az autokinetikai hatást objektív szempontból nehéz felfogni. Amikor bekövetkezik, akkor pusztán szubjektív illúziós jelenség abban a pillanatban. Megtapasztalhatja például, amikor a csillagos égbe néz, és rögzíti benne az egyik csillagot. Úgy tűnik, mintha kissé megmozdulna. Az autokinetikai hatás azon a tényen alapul, hogy a mozgás vizuális érzékelése mindig egy adott referenciapont vonatkozásában történik, és ez a referenciapont sötét környezetben végső soron hiányzik.
Funkció és feladat
Az emberek képesek érzékelni a mozgást. A szem által ellenőrzött lények egyike. Különösen a mozgások vizuális érzékelése volt alapvető számára evolúciós biológiai szempontból, hogy életben maradjon a környezetében. A mozgó ingereket nagyobb valószínűséggel veszélyesnek ítélték meg, ezért nagyobb figyelmet keltettek. Az autokinetikai hatásban a mozgó és az álló ingerforrások megkülönböztetése kudarcot vall. Az emberek mindig érzékelik a mozgó és álló ingereket a látómező referenciapontjához képest. Ez a referenciapont lehet például egy határozottan statikus épület. Ha azonban a háttér egységesen ingerszegény, akkor nincs megfelelő referenciapont a mozgó és az álló helyzet megkülönböztetésére. Így amikor egy ilyen körülmények között fényinger ingerül, annak mozgását alig lehet megbecsülni. Csak a referenciapontokkal rendelkező környezetben rögzül egyértelműen maga a fénypont helyzete. Az ingerszegény és egyenletesen sötét háttér előtt az álló fényinger tehát mintha mozogna, mert helyzetét nem lehet határozottan rögzítettnek tekinteni referenciapont nélkül. Ez a jelenség megfelel az autokinetikai hatásnak. Ezenkívül a spekulációk arra utalnak, hogy a mikroszkádok értelmében vett akaratlan szemmozgások is hozzájárulnak a jelenséghez. Ezek a mikroszkádok tartósan a fényt a retina új receptorai felé terelik, mivel a teljesen statikus fény ingerek elkerülik a vizuális érzékelést. Főleg közben fáradtság, a szem erős mikromozgásai fordulnak elő, amelyek néha szerepet játszanak az autokinetikai hatásban. A szem mikromozgásai azonban nem egyenlőek a fény ingerek tapasztalt mozgásaival. Az autokinetikai hatás különleges szerepet játszik az éjszakai repülések pilótái számára. Az éjszakai repülés során előfordulhat, hogy helyesen kell osztályozniuk és lokalizálniuk az egyes fénypontokat egy monokromatikus fekete környezetben, például a földön vagy a csillagok statikus fényein. Az autokinetikai hatás miatt téveszthetik a környezetükben lévő statikus fényeket egy másik repülőgép fényével. Ez azzal fenyegeti a biztonságot, hogy ki akarják javítani a látszólagos ütközési pályát a fényponttal.
Betegség és kényelmetlenség
Az autokinetikai hatásnak nincs betegségértéke. Ez egy optikai illúzió, amely a természetes érzékelési folyamatok alapján történik. Az, hogy az autokinetikai hatás ugyanolyan intenzitással jelentkezik-e a szemizmok bénulása esetén, mint az egészséges embereknél, továbbra is megválaszolatlan kérdés. Mivel úgy tűnik, hogy a szem mikromozgásai hozzájárulnak a hatáshoz, a mikromozgások sikertelenségében szenvedők nagyrészt immunisak az érzéki illúzióval szemben. Mivel a fénypontok érzékelt mozgásának nincs objektív alapja, az autokinetikai hatás alkalmas a pszichológiai véleményalkotás tanulmányozására. Ilyen vizsgálatokat Muzafer Sherif végzett 1935-ben csoportkísérletekben. Tanulmányában a vizsgálat résztvevőinek szubjektíven kellett megítélniük a fények mozgását és közölni megítélésüket a csoport kontextusában. Egy bizonyos időpontban a vizsgálatban résztvevők felfogása egybeesett. Ez látszólag megerősíti a csoportképek véleményformáló hatását. A tanulmányt gyakran emlegetik a véleményformáló folyamatokban a csoportnyomás kapcsán.
