A pszichoanalízis a pszichoterápia és egy pszichológiai elmélet is. Sigmund Freud alapította és a mélylélektan előfutára.
Mi a pszichoanalízis?
A pszichoanalízis a pszichoterápia és egy pszichológiai elmélet is. Sigmund Freud alapította, és a mélylélektan előfutára. A pszichoanalízis három területre osztható. Tudományos szempontból a pszichoanalízis a tudattalan pszichológiai folyamatokkal foglalkozik. Számos különféle pszichoanalitikus iskola fejlesztette ki Freud elméleteit tudományosan, és különféle koncepciókat adott hozzá. Freud ismert utódai például Melanie Klein, a gyermekpszichoanalízis és az objektumkapcsolat-elmélet úttörője, vagy Heinz Kohut, a pszichoanalízis önpszichológiai irányának megalapozója. A pszichoanalízist módszertanilag is figyelembe lehet venni. Kidolgozta saját módszereit az emberi psziché tanulmányozására. A pszichoanalízis azonban csak terápiás módszerként nyert igazi népszerűséget még a lakosság körében is. Ezáltal a pszichoanalízis, ellentétben a viselkedésterápia, azt állítja, hogy felfogja a pszichológiai szenvedés okát és meggyógyítja azt.
Kezelések és terápiák
A pszichoanalízis mint terápiás módszer alapja, hogy a személy jelenlegi pszichológiai fejlődése a múlt tapasztalatai alapján történik. Ez azt jelenti, hogy az ember minden vágya, vágya, igénye és érzése napjaink életének eseményeihez kapcsolódik. Ezek az oksági összefüggések azonban inkább tudattalan szinten befolyásolják a viselkedést, és maga a személy ritkán érzékeli őket. A pszichoanalízis szerint minden ember tudattalan elmével rendelkezik, amely nagy hatással van az egyén cselekedeteire és gondolkodására. A tudattalan különösen mentális problémákkal és mentális betegségekkel foglalkozik. Freud követelése pszichoterápia az volt, hogy tudatba hozza ezeket a tudattalan részeket, amelyek naponta befolyásolják az embereket cselekedeteikben és gondolataikban. A pszichoanalízis tehát leleplező terápia. A tudatosság felkeltése mögött az az ötlet áll, hogy megvizsgáljuk a tudattalan kapcsolataikat feltétel, a beteg átlátást és megértést tapasztalhat. A pszichoanalízis célja a beteg személyiségének átalakítása és átalakítása, hogy a rendellenesség fenntartásához hozzájáruló tulajdonságok elveszítsék befolyását. E cél elérése érdekében különféle kezelési módszerek állnak rendelkezésre. A klasszikus pszichoanalízis hosszú távú eljárás, heti három-öt egyórás foglalkozással. Ezen ülések során a beteg egy kanapén fekszik, és mindent elmond, ami eszébe jut. Ezt „szabad társulásnak” hívják. Az elemző meghallgatja és felajánlja a betegeknek ezeknek az asszociációknak az értelmezését. A klasszikus pszichoanalízis legfeljebb 300 ülést foglal magában, és több évig is eltarthat. Ma ezt az eljárást magas költségei miatt ritkán alkalmazzák, de Freud különösen mély és elhúzódó pszichés rendellenességek kezelésére ajánlotta. Kevésbé időigényes a középtávú pszichoanalitikus terápia olyan eljárások, mint a dinamikus pszichoterápia, a mélypszichológián alapuló pszichoterápia vagy a hosszabb távú leállító terápia. Ezek a módszerek általában konfliktusközpontúak, vagyis nincs szabad asszociáció, de a terapeuta a pácienssel a konfliktusra összpontosít itt és most az alapul szolgáló eredeti konfliktusok figyelembevételével. A mélységi pszichológiai módszerek pozitív hatása tudományosan bizonyított, főleg depresszió, pánikbetegségek, határzavarok és poszttraumás feszültség rendellenességek. A rövid távú analitikai terápiák alkalmasak rövid távú krízisintervencióra és sürgősségi kezelésre. Ezek legfeljebb 25 foglalkozást tartalmaznak. A beteg és az elemző az alapvető konfliktus kidolgozására és tisztázására koncentrál. Egy jól ismert pszichoanalitikus rövid eljárás fókuszál terápia Michael Balint szerint.
Diagnózis és vizsgálati módszerek
A pszichoanalízist megelőzi a kezdeti interjú formájában történő diagnózis. Ennek fő célja annak meghatározása, hogy a problémájával rendelkező beteg egyáltalán alkalmas-e pszichoanalízishez. A hangsúly a pszichoanalízisre jellemző transzfer és ellentranszfer folyamatokra irányul. Maga a terapeuta inkább részt vevő megfigyelő, mintsem a beszélgetés vezetője. Fel kell jegyeznie a beteg életkörülményeit, és figyelembe kell vennie az élet fejlődését. Különféle eljárásokat alkalmaznak kezdeti anamnézisként. A Bálint szerinti interakciós interjú a fent említett cél mellett azt is igényli, hogy az időbeli összefüggéseket kiemelje a fellépő tünetek és az élettörténeti események között. Argelander szerint a pszichoanalitikus kezdeti interjú inkább a tudattalan üzenetek és a beteg megnyilvánulásainak rögzítésére összpontosít. Ebből következtetéseket kell levonni a korábbi tapasztalatokról. Az élettörténet és az életrajzi adatok itt elhanyagolható szerepet játszanak. Dührsen és Rudolf szerint a mélypszichológiai életrajzi anamnézis célja a pszichoszociális és fejlődési pszichológiai tényezők lehető legteljesebb rögzítése a beteg jelenlegi és elmúlt életéből. A beteg kórtörténet és az élettörténetet, valamint a jelenlegi társadalmi élethelyzetet is figyelembe veszik. A Kernberg szerinti strukturális interjú segítségével meg kell különböztetni a személyiségszervezés három fő típusát. Erre a célra meghatározzák a neurotikus funkcionális szintet, a határ funkcionális szintet és a pszichotikus funkcionális szintet. A beteg betegségélményeit és a kezelési elvárásokat az Operacionalizált Pszichodinamikai Diagnosztika diagnosztikai interjújának segítségével értékelhetjük. Az interjúk lefolytatása általában nagyon hasonló. Mindegyik interjú körülbelül egy óráig tart. Az alapvető célok, például a terápiás kapcsolat megindítása és az ok-okozati konfliktusok értékelése, szintén megegyeznek. Az interjúk fókusza azonban nagyon eltérő. Az interjúk alternatívájaként az életrajzi anamnézis eljárást is fel lehet használni a diagnózis felállításához. Az ott rögzített pszichológiai, orvosi és társadalmi fejlemények átfogó képet adnak a terapeutának a beteg teljes személyiségfejlődéséről.
