A Rinne-teszt egy szubjektív, nem invazív és gyorsan elvégezhető fül-orr-gégészeti vizsgálati eljárás, amely rezgő hangvillával hasonlítja össze a fül csontvezetését és légvezetését. A vizsgálati eljárással differenciáldiagnosztikai kimutatásokat lehet készíteni a típusokról halláskárosodás, amelyek különösen lehetővé teszik a szenzineurális és vezetőképes hallásvesztés megkülönböztetését. Mivel a Rinne-teszt szubjektív vizsgálati eljárás, a betegnek hajlandónak kell lennie az együttműködésre, és képesnek kell lennie arra, hogy korlátozás nélkül kövesse a tesztet és a teszt személyzet utasításait.
Mi a Rinne teszt?
A Rinne-teszt egy szubjektív, nem invazív és gyors fül-orr-gégészeti teszt eljárás, amely rezgő hangvillával hasonlítja össze a fül csontvezetését és légvezetését. A Rinne teszt az otolaryngology szubjektív tesztje. Heinrich Adolf Rinne először 1855-ben írta le az eljárást. Mint a Weber-teszt és a Bing-teszt, a Rinne-teszt is hangvilla teszt. Összehasonlítják a légvezetést és a hang csontvezetését, ami a Weber-teszt eredményeivel kombinálva lehetővé teszi a halláskárosodás. A legtöbb esetben a Weber-teszt megelőzi a Rinne-tesztet. A két eljárás azonban fordított sorrendben is alkalmazható bizonyos körülmények között. A Rinne-teszt klinikailag orientált tesztfutása a fül fiziológiai tulajdonságain dolgozik, és így a vételi vagy a hangvezetési rendellenességek diagnosztizálására szolgál. Minden fülét külön-külön teszteljük. Ha a Weber-teszt korábban egyoldalúan derült ki halláskárosodás, a Rinne-tesztet általában csak egy fülön végezzük.
Funkció, hatás és célok
A Weber teszttel együtt a Rinne-teszt képezi a hallási rendellenességek vizsgálatának szabványosított eljárását. A vizsgálati eljárás használható egyoldalú halláscsökkenés, valamint kétoldalú halláskárosodás esetén. Mivel a Rinne-teszt lehetővé teszi a szenzineurális és vezetőképes hallásvesztés megkülönböztetését, az eljárásnak elsősorban differenciáldiagnosztikai jelentősége van. Minden fül-orr-gégészeti gyakorlat képes elvégezni a teszteljárást. A vizsgálati eljárás előkészítéseként a hangvilla rezgését állítják be. A tesztet végző személyzet ezt követően a hangvilla rezgő lábát a mastoid folyamatra helyezi. Ez egy csontvezeték, amely felelős a hangérzetek átadásáért, és csontfolyamatként helyezkedik el az egyes aurikulák mögött. A beteg a hangvilla rezgésein keresztül hall egy hangot. A tesztet végző személyzet kéri, hogy értesítse őket, amikor a hang megszűnik. Miután a fül mögött a csontvezetés szubjektíven érzékelt elnémítása megtörtént, a hangvilla a fül előtti légvezetésen van. A hangszert erre a célra nem ütik meg újra. Normális esetben a csontok és a dobhártya felerősíti a hangot az auricle előtti légvezetésen. A normál hallású beteg ezért hallja a csontvezetésen elhallgatott hangot a fül előtti légvezetésen, amint a hangvillát az aurikulum elé tartják. Az egészséges beteg légvezetése természetesen tovább reprodukálja a hallójáratokban a hangot, mint a csontvezetés mastoid folyamata. Az ereszcsatorna teszt akkor tekinthető pozitívnak, ha a páciens a levegő vezetésén keresztül újra hallja a hangot. Ha még az auricle előtt sem hallja újra, akkor a teszt eredményét negatívnak tekintik. Vezetőképes halláskárosodás esetén a páciens hangosabban és hosszabb ideig hallja a hangvilla hangját a csontvezetésen, mint a légvezetésen keresztül. Ezért a negatív Rinne-teszt vezetõ hallásvesztésre utalhat. Ha viszont érzékszervi halláscsökkenés van, a beteg alig hallja a hangot mind a csontvezetés, mind a légvezetés felett. Azonban a hang érzékelése a légvezetésen keresztül soha nem rosszabb, mint a csontvezetés érzékelése a szenzorineurális halláskárosodásban.
Kockázatok, mellékhatások és veszélyek
Mivel a Rinne-teszt az egyik szubjektív hallásvizsgálat, az eljárás nem feltétlenül alkalmas minden beteg számára. Gyermekeknél és értelmi fogyatékos személyeknél a Rinne-teszt hamis eredményeket hozhat. A vizsgálati eljárás középpontjában a páciens szubjektív észlelése és együttműködése áll. A tesztet végző személyzet számára nehéz felmérni, hogy a hangészleléssel kapcsolatos állítások mennyiben felelnek meg az igazságnak. Ezért a Rinne-teszt ugyanolyan alkalmatlan a nem hajlandó betegek számára, mint a szubjektív vizsgálati eljárások csoportjába tartozó egyéb hallásvizsgálatok. Különösen, ha a Weber és Rinne teszt eredményei ellentmondásosak, a teszt személyzete megkérdőjelezheti a beteg együttműködését, vagy gyaníthatja, hogy az alany felfogása helytelen volt. Sem a Weber-teszt, sem a Rinne-teszt nem jár erőfeszítéssel a beteg részéről. Valójában a Rinne-teszt az egyik leggyorsabban végrehajtott ENT-tesztfutás. Mivel a próbaüzem nem invazív eljárás, a beteget nem kell kórházba hospitalizálni, és az eljárás előtt semmilyen különleges magatartási szabályt be kell tartania. A Rinne-teszt nem jár kockázattal vagy mellékhatással. Legfeljebb enyhe ideiglenes csengés fordul elő. Általános szabály, hogy a Rinne-tesztet soha nem hajtják végre önállóan, hanem mindig a Weber-teszttel kombinálva, amelyet ugyanolyan könnyű elvégezni, és a Rinne-teszthez hasonlóan nincsenek kockázatai vagy mellékhatásai. A Weber-teszt egy hangvilla rezgését is magában foglalja, amelyet a teszt személy koronájára helyeznek fej. A hang a normális hallás érdekében a csontvezetés révén szakaszosan továbbítódik mindkét belső fülbe. Az ettől eltérő eredmények egyoldalú vagy aszimmetrikus hallászavarra utalnak, amelyet a Rinne-teszt segítségével tovább meghatározhatunk.
