A keresztséghez, a megerősítéshez és a házassághoz hasonlóan az Utolsó szertartások is a római katolikus egyház szentsége. Az utolsó rítusok, mivel 1973 végéig súlyos betegeknek adhatók, így néztek ki: Egy pap kente a szemeket, a füleket, orr, száj, a beteg kezét és lábát, a következő mondatokat mondva: „E szent kenetével és enyhe irgalmával az Úr megbocsát neked azért, amit vétkeztél azzal, hogy láttad, hallottad, beszéltél, szagoltad, megérintetted és tetted. Ámen." Ez a korai keresztény rituálé az Újszövetségre vezethető vissza. Az ókorban a kenetet is a gyógyítás eszközének tekintették. Az arénában a birkózók olajat dörzsöltek maguk elé, mielőtt harcba szálltak, hogy simán elkerüljék ellenfelük szorítását. Az olaj is segített sebek gyorsabban gyógyul.
A „szélsőséges unction” helyébe a „betegek kenete” lépett
Manapság az „utolsó szertartásokat” „betegek kenetének” nevezik. Ebben a folyamatban a pap csak a homlokot (a lélekért) és a tenyerét (a testért) kenje meg, és elmondja az imát. Erre a célra általában a püspök által megáldott beteg olaj kenését használják olívaolaj. A katolikusok vagy a keresztény egyház súlyos betegei megkaphatják a betegek kenetét.
A betegek kenete nem a halál szentsége
Sokan (tévesen) úgy értelmezik, hogy a betegek extrém kezelése vagy kenete kizárólag a halál szentsége, mert a papot az utolsó pillanatban, gyakran túl későn hívták a halálos beteghez. Az imának és a kenetnek azonban az eredeti jelentés szerint meg kellett mentenie a beteg embert a haláltól, és fel kellett gyógyítania. A Biblia azt mondja, hogy Jézus sok beteg embert meggyógyított. Ezért „Heilland” -nek is hívták. A kenetet héberül „Mashiah” -nak hívják, a német népnyelvben pedig „Messiássá” vált. A kenés görög neve „Chriein”, amelyből a „Krisztus” (a felkent) származott.
