Lobotómia sebészeti beavatkozás az emberen agy. A műtéti eljárás során az idegpályák elvágódnak. A cél a meglévő minimalizálása fájdalom.
Mi az a lobotomia?
Lobotómia egy műtéti eljárás. A műtét során a központi specifikus idegpályái idegrendszer vágják. A szétválasztás végleges. A idegek a agy nem tudják regenerálni önmagukat vagy nő Újra együtt. Ez a lépés a krónikus betegségek enyhítésére és kiküszöbölésére szolgál fájdalom vagy a beteg állandó kellemetlensége. A idegek érintettek azok, amelyek a talamusz és a homloklebeny. Lobotómia rendkívül ellentmondásos eljárás. Bár a módszer feltalálója, Walter J. Freeman neurológus 1949-ben Nobel-díjat kapott érte, már az 1950-es években kritikusan szemlélték. A felmerülő mellékhatások nagyon súlyosak és általában életváltoztatóak lehetnek. A beteg gyakran súlyos fogyatékossággal, valamint súlyos pszichológiai következményekkel jár egész életében a beavatkozás után. Sok beteg beavatkozás után állandó orvosi ellátásra szorult. Gyakran be kellett fogadni őket idősek otthonába, amelyet életük végéig nem hagyhattak el. Emiatt a módszert az orvosok ma már nem használják. Ehelyett különféle pszichotróp gyógyszerek használt.
Funkció, hatás és célok
A lobotomiát súlyos betegségben szenvedők számára fejlesztették ki és alkalmazták mentális betegségek. Kezdetben úgy gondolták, hogy a lobotomia eljárása áttörést jelent az orvosi lehetőségekben. Azoktól az emberektől, akiket tartósan betegnek tartottak, és akiket páciensként mentális vagy szanatóriumokban folytattak, állandó javulás várható Egészség. A lobotómiát elsősorban különféle mentális betegségek vagy mentális állapotok enyhítésére végezték. Az orvosi szakma még tartós gyógyulást is feltételezett. Ha ezt nem sikerült elérni, azt találták, hogy az eredmények jelentős javulást jelentenek az előző állapothoz képest. Sebészeti beavatkozás során az idegpályák a talamusz és a betegnek minősített homloklebenyt szelektíven levágták. A cél az volt, hogy a hibásnak minősített jelzőszálak ne folytassák tovább a tevékenységüket. Orvosi szakértők szerint az észlelések és gondolatok a diencephalonhoz vezető idegcsatornákban szállultak. Ezek kapcsolódnak az emberi érzésekhez, és helytelenül kapcsolódnak a betegeknél. Az idegrostokon keresztülvágásoknak le kell vágniuk a agy. Ez képezte az alapját annak, hogy az emberi szervezet új idegrostokat képezzen. Az egészséges rostoknak akkor feltételezhetően pozitívan megváltoztatták a beteg személyiségét a gyógyulási folyamat során. Az a feltételezés volt, hogy az emberi agy plasztikus, és az idegrostok elvesztése után új összefüggések jönnek létre, amelyeket automatikusan egészségesnek minősítenek. Valami hasonló megfigyelhető az arc idegrostjaival. Néhány hét vagy hónap elteltével a sérült idegcsatornák regenerálódnak, különösen az arccsontok területén. Ezután teljesen működőképesek és korábbiak fájdalom gyakran eltűnt. A kutatók felhasználták ezeket az eredményeket, és elméleteiket az emberi szervezet más területeire is alkalmazták. Idegtudományi szempontból a kutatók ötleteket kaptak az agyi régiókról, amelyekben bizonyos folyamatok zajlanak. Látták annak okait mentális betegségek, skizofrénia, szorongás vagy depresszió az agy hibás idegpályáiban és szöveteiben. Megszámolták a szenvedélybetegséget is alkoholizmus közöttük. Abban a meggyőződésben, hogy gyógyítani is tudnak tanulás rendellenességek vagy pszichológiai feszültség a háborús tapasztalatok eredményeként az idegrostok levágásával elvégezték a lobotómiát. Azok a betegek, akik korábban feltűnő magatartást tanúsítottak, amely a terápiák vagy a gyógyszeres kezelés ellenére sem javítható, ismét társasabbá váltak. A társadalmi viselkedés, valamint a személyiség javítását tűzték ki célul. Az orvosok a tartós belső feszültség, pánikbetegségek vagy téveszmék megszabadulását remélték. Az a meggyőződés, hogy az emberi szervezet egyfajta öngyógyítást hajt végre az új megjelenésével idegek oda vezetett, hogy a beteg idegszálakat is gyakran brutális módon választották szét acélszeggel a szemüregen keresztül.
Kockázatok, mellékhatások és veszélyek
A lobotómiának számos mellékhatása és óriási kockázata van. Ezek a pszichológiai kényelmetlenségtől az egész életen át tartó súlyos fogyatékosságig terjednek. Az érintett betegek függővé váltak az ápolási gondozástól, és napi orvosi ellátásra szorultak. Vannak dokumentált esetek, amikor otthoni ápolás nagy erőfeszítések ellenére már nem tudták biztosítani. Meglévő állapotok, mint pl depresszió vagy az alexithymia fokozódott. A betegek apatikus viselkedést mutattak. Apátia és érzelmi vakság következményei voltak. Az érintett személyek már nem voltak képesek átélni az érzelmeket és kialakítani az érzéseiket. Az empátia kialakulása már nem volt lehetséges. Ezenkívül a betegek csökkent intelligenciát tapasztaltak az eljárás után. Létező tanulás nőttek a hiányok, és új ismereteket már nem lehetett megszerezni ugyanabban a formában, mint a beavatkozás előtt. Ennek eredményeként néhány beteg már nem volt képes önállóan kezelni mindennapi életét. Segítségre volt szükségük a legegyszerűbb feladatok elvégzésében. A személyiség sok betegnél megváltozott. Epilepsziás rohamok akkor is előfordultak, ha az eljárás előtt nem tapasztaltak. A lobotomia után gyakran voltak korlátozások az általános motoros működésben. A mozgásszekvenciákat nem sikerült teljes mértékben végrehajtani. A terápiás támogatás ellenére ez feltétel nem javult kellő mértékben. Sok esetben, inkontinencia a műtét után dokumentálták.
