Önkárosító: tünetek, terápia

Rövid áttekintés

• Leírás: Önkárosító viselkedés (SVV), amelyben a szenvedők szándékosan megsértik magukat (pl. megkarcolják a bőrt a karjukon).
• Okok: Általában hosszan tartó pszichés stressz (pl. családon belüli konfliktusok) vagy betegség (pl. borderline zavar, depresszió) az oka a viselkedésnek.
• Tünetek: Például sebek, csípések, égési sérülések a testen (leginkább a karokon és a lábakon), zúzódások, hegek, alvászavarok, hangulati ingadozások
• Kezelés: Az orvos először a sebeket kezeli, majd megvizsgálja a pszichológiai okokat és kiválasztja a megfelelő pszichoterápiát. Bizonyos esetekben az orvos pszichotróp gyógyszereket ír fel.
• Diagnózis: Megbeszélés az orvossal, fizikális vizsgálat (pl. a sebek, hegek felmérése).

Mi az önkárosító viselkedés?

Az önsérülés – önkárosító vagy autoagresszív viselkedés vagy autoagresszió (önagresszió) vagy műtermék cselekvés – olyan különféle magatartásokat és cselekvéseket ír le, amelyek során az érintett személyek szándékosan ismételten megsértik magukat vagy sebet ejtenek magukon.

Az úgynevezett scribing – az alkar vagy a láb bőrének felvágása vagy felvágása éles tárgyakkal, például késsel, üvegtörmelékkel vagy borotvapengével – az önsérülés leggyakoribb módja. Ezek nem életveszélyes sebek, hanem a test bőr- vagy szövetfelületének kis vagy közepes sérülései.

Az ICD-10-ben, a Betegségek és Egészségügyi Problémák Nemzetközi Osztályozásában az önkárosító magatartás nem tartozik külön betegségek közé. „Szándékos önkárosításnak, meghatározatlan módon” minősül.

Az önkárosító viselkedés gyakran a hosszan tartó érzelmi stressznek tulajdonítható, és gyakran más mentális betegségekkel, például borderline személyiségzavarral vagy depresszióval összefüggésben fordul elő. Kutatások szerint minden negyedik serdülő 18 éves koráig legalább egyszer megsérti magát.

A „leírást” gyakran az önsértő viselkedés szinonimájaként használják, mivel ez az önsérülés leggyakoribb módja.

Mik az önsérülés okai?

Az önkárosító viselkedés általában elhúzódó érzelmi stressz miatt következik be, például problémás szülő-gyerek kapcsolat vagy gyakori konfliktusok társaikkal. Ritkábban a viselkedés akut érzelmi stressz során jelentkezik, például szülői válás, különélés vagy iskolai problémák esetén.

• Határvonal személyiségzavar
• Depresszió
• Táplálkozási zavarok, például bulimia nervosa (bulimia) vagy anorexia nervosa (anorexia)
• Traumatikus stressz-rendellenesség (PTSD)
• Obszesszív-kompulzív zavar
• Szerhasználat
• Szorongásos betegségek
• Szociális viselkedészavar

Az autoagresszív viselkedés általában tizenkét és 15 éves kor között serdülőkorban kezdődik, bár egyes esetekben sokkal korábban kezdődik. Ritkábban autoagresszió fordul elő felnőtteknél. Leginkább egy szelep az erős belső feszültség oldása érdekében. Az önkárosítással megkönnyebbülést éreznek.

Vagy az önsérülés önbüntetésül szolgál, mert a szenvedők haragszanak magukra. Vannak, akik idővel „függővé” válnak ennek az állapotnak, és újra és újra megsértik magukat.

Az önsérülés („öncsonkítás”) az intenzíven kellemetlen érzelmi állapot megszakítását vagy enyhülését okozza. Az önkárosító magatartás tehát egyfajta megküzdési stratégiaként szolgál az érintettek számára. Nem ritka, hogy az önkárosító viselkedést más serdülők (pl. barátok vagy osztálytársak) „megtanulják” és utánozzák: a serdülők önkárosító cselekedeteket vesznek át másoktól.

Itt kell megjegyezni az internet szerepét. Itt az érintettek információt cserélnek egymás között az önkárosító magatartásról. Ez társadalmi elfogadáshoz és a viselkedés „normalizálásához” vezethet.

Kit érint különösen?

A mentális problémákkal küzdő serdülőket (ritkábban a kisgyermekeket is) leggyakrabban érinti az autoagresszió. Németországban a serdülők körülbelül 25 százaléka élete során egyszer megsérti magát; világszerte a serdülőkorú lakosság mintegy 19 százalékát érinti az önkárosító viselkedés.

Különösen a tizenkét és tizenöt év közötti lányok és fiatal nők esetében fokozott az önkárosító magatartás kialakulásának kockázata. Ez részben annak tudható be, hogy a lányok gyakrabban irányítják a negatív érzéseiket befelé, önmagukkal szemben. Emellett gyakrabban érinti őket a depresszió és a szorongás, ami növeli az önkárosító cselekedetek kockázatát.

Hogyan nyilvánul meg az önkárosító magatartás?

Az önkárosító viselkedés és a kapcsolódó tünetek sokféleképpen megnyilvánulnak. A leggyakoribb típus azonban a „karcolás” vagy „vágás”. Ez magában foglalja a saját testének többszöri megvágását éles tárggyal, például borotvapengével, késsel, tűvel vagy törött üveggel.

De sok más típusú önsérülés is létezik, mint például az égő cigaretta elnyomása a karján, a forró kályhalapok megérintése vagy bizonyos testrészek levágása. Nem ritka, hogy a szenvedők többféle önkárosító módszert alkalmaznak, amelyek idővel változnak.

Ezek a következők:

• sebesre vagy véresre vakarják magukat
• @ megkarcolja vagy megvágja magát éles tárggyal
• megüti magukat kemény tárgyaknak
• csípje magát
• harapd meg magad
• megégetni magukat
• megégetik magukat (pl. savakkal)
• hajat kihúzva
• túlzott körömrágás
• bizonyos testrészek megfojtása
• Csonttörési kísérletek
• Káros anyagok szándékos lenyelése (pl. romlott élelmiszer vagy tisztítószer)

A test leggyakrabban sérült területei a következők:

• Alkarok
• csukló
• Felkar
• combok

Ritkábban a mellkas, a has, az arc vagy a nemi szervek területe sérül meg. Ráadásul a sérülések általában azonos mélységűek, csoportosan, párhuzamos sorokban vagy a bőrfelületen szimmetrikusan láthatóak (betűk vagy szavak formájában is). Nem ritka, hogy ezek a sebek hegeket okoznak, amelyeket önsérüléses vagy SVV-hegeknek neveznek.

Az SVV-ben szenvedőknek gyakran vannak alvászavarai. Visszahúzódnak és elhanyagolják a barátokkal való érintkezést és a hobbikat is, amiket korábban csináltak. Az érintettek gyakran szégyenérzetükből próbálják elrejteni a testükön lévő sebeiket, sérüléseiket.

• Gyakori bezárás a szobában vagy a fürdőszobában
• Saját érdekek figyelmen kívül hagyása (pl. barátokkal való találkozás)
• Borotvapengék, kések vagy más éles tárgyak tárolása
• Vágások a testen (általában az alkaron)
• Égési sérülések vagy öltések (pl. tűk miatt)
• Zúzódások a testen
• horzsolások (különösen a térdben vagy a könyökben)

Hogyan állapítja meg az orvos a diagnózist?

Az önkárosító magatartás különböző mentális zavarok kapcsán, de azoktól függetlenül is fellépő tünet. Ha önkárosító magatartás gyanúja merül fel, a háziorvos az első kapcsolatfelvételi pont. Szükség esetén szakorvoshoz irányítja a beteget.

A pszichiátria vagy a gyermek- és serdülőpszichiátria szakembere felméri, hogy a viselkedés mentális betegségen alapul-e.

Ezután az orvos megvizsgálja a sérült testrészeket, és keresi az esetleges eltéréseket (pl. azonos mélységűek, csoportosulnak, párhuzamos sorokban, vagy szimmetrikusan láthatóak a bőr felszínén?).

Ha azt gyanítja, hogy egy barát vagy szeretett személy önkárosító, forduljon az alapellátó orvoshoz, egy mentális egészségügyi szakemberhez vagy egy pszichoterapeutához.

Mit lehet tenni az autoagresszió ellen?

A sebek kezelése

Először az orvos kezeli a személy sebeit. A vágott vagy égett seb mindig azonnali orvosi ellátást igényel. Itt nagyon nagy a veszélye annak, hogy a seb elfertőződik. Az orvos a felületi sérüléseket is tisztítja, kezeli (pl. sebfertőtlenítéssel, sebtapasz felhelyezésével).

Ha Ön is érintett, ne féljen sebekkel orvoshoz menni, hogy el tudja látni őket, és ne fertőződjenek meg.

Pszichoszociális kezelés

Különösen hatékonynak bizonyult például a kognitív viselkedésterápia. Itt az autoagresszióban szenvedő emberek új megküzdési stratégiákat tanulnak, hogy jobban reagáljanak a stresszes helyzetekre és kontrollálják érzelmeiket. Az érintettek megtanulják elemezni az önkárosító viselkedés lehetséges kiváltó okait, hogy időben felismerjék és reagáljanak rájuk.

Az olyan relaxációs technikák, mint a jóga, a légzőgyakorlatok vagy a progresszív izomlazítás segítik a terápia érintettjeit a nyomás enyhítésében.

Ha az önkárosító magatartás súlyos mentális betegségen (pl. depresszió, borderline személyiségzavar) alapul, az orvos a pszichoterápia mellett pszichotróp gyógyszereket is felírhat. Különösen serdülőkorúak esetében a szülőket és más gondozókat is be kell vonni a kezelésbe. Ha viselkedésterápiás intézkedéseket is alkalmaznak, az általában jelentősen hozzájárul a sikeres kezeléshez.

Heg eltávolítása

Attól függően, hogy milyen mély vagy nagy a seb, hegek maradnak, amelyek többé-kevésbé láthatóak. Ezek újra és újra emlékeztetik az érintettet korábbi viselkedésére, amiért gyakran szégyellik. Emiatt az érintettek közül soknál orvos távolítja el a hegeket.

Különféle módszerek alkalmazhatók erre a célra, mint például a dermabrázió (a felső bőrréteg koptatása), a mikrotűzés (a felső bőrrétegben könnyű tűszúrások), a sorozatos kimetszés (a heg fokozatos műtéti csökkentése) vagy a lézeres kezelés.

A gyógyszertárban kapható speciális hegkenőcsök vagy krémek is segítenek bizonyos mértékig csökkenteni a hegek láthatóságát. A hegek azonban általában nem tűnnek el teljesen ezekkel a módszerekkel.

Ezeknek az otthoni gyógymódoknak a hegekre gyakorolt ​​hatása tudományosan nem bizonyított kellőképpen.

Mit lehet tenni a hegek megelőzése érdekében?

A készségek képzése” hatékony intézkedésnek bizonyult az érintett és szüleik széleskörű oktatása mellett: Itt az érintett olyan stratégiákat gyakorol, amelyekkel az önsértő magatartást helyettesíti, például erős érzékszervi ingerek, például jégkockák nyakba vagy csuklóra helyezése, chili paprika harapása, sündisznógolyó dagasztása, tiszta citromlé ivása, ágy vagy párna ütése, hideg zuhanyozás vagy hasonlók.

Itt is jól jön a figyelemelterelés a fizikai vagy szellemi tevékenységekre való intenzív összpontosítás révén (pl. focizás, kocogás, naplóírás vagy keresztrejtvény).

Mit tehetnek a rokonok?

Az önkárosító magatartás mindenképpen vészjelzésnek tekintendő, és komolyan kell venni. A szülők és rokonok azonban gyakran nehezen ismerik fel az önkárosító magatartás jeleit. A serdülők gyakran szégyellik viselkedésüket, és nem kérnek aktívan segítséget.

Az érintettek barátaira és testvéreire tehát a következők érvényesek: Ne habozzon túl sokáig az első jelek megjelenésekor, de mindenképpen beszéljen erről a szülőkkel vagy más megbízható felnőttekkel.

Tippek szülőknek és gondozóknak

• Nyugodtan és nyíltan kezelje a problémát.
• Ne kritizálja és ne ítélje el a viselkedést.
• Segítsen az érintett gyermeknek vagy serdülőnek megérteni, mi váltja ki mások viselkedését (pl. aggodalom, félelem stb.).
• Vegyük komolyan a gyermek vagy serdülő érzéseit.
• Ne gyakoroljon nyomást a gyerekre, ha nem akar beszélni róla.
• Segíts a gyermeknek, hogy felismerje a problémát.
• Ne töltsön túl sokáig azzal, hogy saját maga kezelje a problémát; minél hamarabb kérjen szakmai segítséget.