Bevezetés
Az instabilitás elsősorban a vállízület, amely a vállízület anatómiájával magyarázható. A viszonylag nagy fej of felkarcsont ellentétben van egy sokkal kisebb glenoid üreggel, amelynek ízületi felülete csak a humerus fejének körülbelül egyharmada. A glenohumeralis ízület ezen anatómiai szerkezete lehetővé teszi a váll és a kar nagyon kiterjedt mobilitását.
A két közös partner ezen kissé kedvezőtlen méretarányát különféle anatómiailag fontos struktúrák kompenzálják, amelyek biztosítják, hogy a vállízület stabil marad és nem mozdul el (luxus). Például a glenoid üreg felületét rugalmasan megnöveli az úgynevezett ízület ajak (labrum glenoidale) és az egész vállízület a ízületi kapszula amely stabilizálja és központosítja a fej of felkarcsont. Az optimális mozgásszabadság a váll minden térbeli irányában csak az ízület stabilitásának rovására lehetséges.
Ez magyarázza, hogy a váll miért diszlokálódik leggyakrabban ízületek az emberi testben. A vállízület instabilitása veleszületett vagy balesetet követően jelentkezhet. A vállízület instabilitása gyakran az ízület hirtelen megrepedését eredményezi ajak or ízületi kapszula a vállízület traumás elmozdulásának eredményeként.
A vállízület instabilitásával járó leggyakoribb sérülés az úgynevezett „Bankart-elváltozás”. Ezt általában a váll elmozdulása okozza balesetben, amikor az ízület ajak az elülső glenoid perem alsó részében részben vagy teljesen elszakad. A Bankart elváltozás miatt ezen a területen az ízületi ajak már nem képes stabilizálni a vállízületet, és a váll (további) elmozdulása könnyen előfordulhat.
A vállízület instabilitása súlyosnak nyilvánulhat meg fájdalom. A vállrész instabilitását és a kapcsolódó gyengeséget, valamint a váll mozgatásának képtelenségét is leírják. Előfordulhat a vállízület duzzanata, valamint zsibbadás és bizsergés (paresztézia) a váll körül vagy az ujjakban.
A vállízület instabilitása leggyakrabban baleset után következik be, általában egy sporttevékenység, például foci vagy síelés közben. Nem ritka, hogy a baleset eredetileg a vállízület megduzzadásához vezet (a humeralis elmozdulása) fej), amelyet át kell helyezni. A későbbi további diszlokációk kockázatát az határozza meg.
Bizonyos esetekben a vállízület instabilitását nem előzi meg baleset. Ebben az esetben részletes diagnózist kell felállítani annak eldöntésére, hogy szükség van-e műtéti beavatkozásra, vagy meg lehet-e először kísérelni az instabilitás konzervatív (nem műtéti) kezelését.
- Az anatómiai követelmények
- Az érintett személy életkora és
- A megfelelő sporttevékenység
Először is a beteg kórtörténet alaposan megvizsgálják a vállízületi instabilitás okozta panaszokat.
A diagnózis megerősítéséhez a vállízület klinikai vizsgálata és a képalkotó eljárások is szükségesek. Ily módon értékes információk gyűjthetők a vállízület kóros változásairól és a kapcsolódó lágyrész-szerkezetekről. A szokásos eljárás egy röntgen válla mágneses rezonancia képalkotása (MRI, a vállízület mágneses rezonancia képalkotása) szintén informatív lehet.
Ha a vállízület instabilitásának kezelésére műtétet kell végrehajtani, akkor általában szükséges néhány laboratóriumi vizsgálatot elvégezni, ritkán EKG-t (elektrokardiogram) és egy Röntgen az mellkas. A vállízület instabilitásának klinikai képe különböző kategóriákra osztható. Először is, a diszlokáció megkülönböztethető a szubluxáltól, mivel teljes diszlokáció (luxáció) esetén az ízületi felületek között nem mutatható ki érintkezés.
Továbbá megkülönböztetik a traumatikus (baleset esetén) és atraumatikus (baleset nélküli esemény) vállízületi instabilitást, az októl függően. A legtöbb akut diszlokáció elülső (elülső) vagy elülső-alsó (elülső-alsó), csak nagyon ritkán van a diszlokáció iránya hátsó (hátsó).
- Kör
- Frekvencia
- Súlyosság és
- Irány
A vállízület instabilitásának kezelése lényegében kétféle módon hajtható végre: 1. konzervatív terápia A kificamodott váll a lehető leghamarabb át kell helyezni.
Ezt megelőzően egy Röntgen ellenőrzést kell végezni a csontos sérülések kizárása érdekében. Szükség esetén a redukció rövid idő alatt elvégezhető érzéstelenítés. Ha a váll már korábban kimozdult, akkor az elmozdulás érzéstelenítés nélkül is elvégezhető.
Bizonyos esetekben konzervatív (nem műtéti) kezelés is lehetséges lehet, figyelembe véve a váll instabilitásának egyes anatómiai okait. Ebben az esetben, fájdalom alkalmasval enyhül fájdalomcsillapítók és a diszlokáció után a váll rövid ideig mozdulatlan (pl. Gilchrist-kötésben). Ezt követően ajánlott az izmok (különösen a hátizmok) intenzív edzése fizioterápiás felügyelet mellett.
Sebészeti terápia A váll instabilitásának sebészeti terápiája a meglévő sérülés kijavítását célozza a normális anatómia lehető legpontosabb helyreállítása érdekében. A legtöbb esetben a váll instabilitási műtétét artroszkóposan, azaz egy ízület részeként hajtják végre endoszkópia. Ez a műtéti technika minimálisan invazív, mivel általában csak két-három apró, körülbelül egy centiméter hosszú bőrmetszet szükséges.
Csak nagyon ritka esetekben lehet szükség nyílt műtéti beavatkozásra, például, ha a csontos szilánkokat egy vállízület luxus okozta, és szabadon „lebegnek” az ízületi térben. Az artroszkópos eljárás során a kamerarendszerrel ellátott optikát és a megfelelő speciális műszereket a vállízület kis nyílásain keresztül helyezik be. Ily módon a vállízület meglévő károsodása kijavítható.
Sok esetben a szakadt kapszulát vagy a szakadt ízületet egy menethorgony segítségével rögzítik a csonthoz. Ezek a varratok bioreszorbeálódó implantátumok, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos idő után feloldódnak, és nem szükséges eltávolítani őket. Ez idő után az anatómiai szerkezet ismét meggyógyult.
Műtét utáni kezelés Közvetlenül a műtét után a beteget vállszalaggal (ortózis) látják el, amely a vállízület mozgását csak nagyon korlátozottan teszi lehetővé. A védelem miatt megkezdődhet egy stabilizációs és hegesedési folyamat, amely általában ismét stabil vállhoz vezet. Átmenetileg a váll mobilitása korlátozott, különösen az elkerülésével emberrablás és külső forgó mozgások (ez ismét elmozdíthatja a vállat).
A vállízület instabilitásának műtéti kezelésével kapcsolatos kilátások nagyon jók; az esetek több mint 95 százalékában a vállízület stabilitása ismét elérhető. Ennek előfeltétele az optimális utókezelés, összhangban a kezelőorvos vagy terapeuta ajánlásaival.
