A kontrakció (latin contrahere = összehúzódni) kifejezés arra a folyamatra vonatkozik, amelynek során az izom vagy rövidíti, vagy növeli feszültségét. Különböző típusúak összehúzódások különböző funkcionális jelentőséggel.
Mi a koszorúér-összehúzódás?
A kontrakció (latin contrahere = összehúzódni) kifejezés arra a folyamatra vonatkozik, amelynek során az izom vagy rövidíti, vagy növeli feszültségét. Egy izom két mechanikai hatást gyakorolhat az emberi csontvázra. Vagy stabilizálódik ízületek és a test területei vagy mozog csontok. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, az izomban keletkező erőt át kell vinni a csontba. Ezt a feladatot a inak. A teljes izom több alegységből áll, például izomkötegekből, izom rost kötegek, izomrostok és a legalacsonyabb szinten az izomsejtek, más néven fibrillák. A sejtorganellák mellett ezek több ezer egymáshoz kapcsolódó szarkómert tartalmaznak, amelyek az izom legkisebb funkcionális egységei. Minden szarkóma összehúzódhat, és ezáltal erő alakulhat ki. Az izom teljes ereje tehát az érintett szarkomerek erőtermelésének összege. Az egyes szarkómák funkcionális központja az aktin-miozin komplexek. Az aktin és a miozin az fehérjék keresztezetthidak. A vékonyabb aktinszálak a sarcomere külső határaihoz kapcsolódnak, míg a vastagabb miozin molekulák mindegyik két aktinszál között fekszik. Amikor egy idegi impulzus eléri az izmot, kalcium felszabadul, és a szarkomerek rövidülnek vagy meghúzódnak az energiafogyasztás alatt. A miozin egységek az aktin egységeket a szarkomer közepe felé húzzák a evezés a fejük mozdulata. Az egész izomra gyakorolt hatás attól függ, hogy hány szarkóma összehúzódik.
Funkció és feladat
Az összehúzódások okozhat 2 hatást az izomban. Először erő alakul ki, másodszor pedig hő keletkezik. Az izom mechanikai hatékonysága gyenge. Az izmos munka energiájának kb. 80% -a hőtermelésre fordítódik, és csak 20% -a kényszertermelésre. Az előállított hő azonban jelentősen hozzájárul a testhőmérséklet szabályozásához és az anyagcsere-folyamatok optimalizálásához. A kontrakció által kifejlesztett erő a inak a csont kötődéseihez, és vagy a mozgáshoz vezet a ízületek vagy fokozott feszültségre. Az, hogy egy mozgás bekövetkezik-e, attól függ, hogy milyen célt követnek a mozgalmi programok a agy és idegimpulzusokon keresztül továbbítják az izmokhoz. Ha a cél a mozgássorozatok végrehajtása, akkor a megfelelő működéshez szükséges összes izomlánc automatikusan bekapcsol, a gátló hatások kikapcsolnak. Ha egy bizonyos pozíciót meg akarunk tartani, akkor az izmok számára a parancs a testrészek stabilizálása és ízületek. Fontos szerepet játszik ebben a folyamatban az agonisták (ható izmok) és társaik (antagonisták) közötti kölcsönhatás. Így 3 lehetséges típusa összehúzódások előfordul. Izometrikus összehúzódás esetén az izom feszültsége növekszik, de mozgás nem következik be, mert az antagonisták vagy a külső ellenállás nem engedik. Ideális esetben az agonisták és antagonistáik együtt működnek. Az izommunka ilyen formája fontos minden statikus terhelésnél, például a hát vagy az ízületek stabilizálása érdekében. A koncentrikus összehúzódások az aktív izom lerövidülésével és az antagonisták mozgásának lehetővé tételével mozgást okoznak az ízületben. Az izommunkának ez a formája a mechanikailag legkönnyebb és a legelőnyösebb az izomanyagcsere serkentésére. Az excentrikus összehúzódások akkor jelentkeznek, amikor az izom irányítja azokat a mozgásokat, amelyekben meghosszabbodik. Sok mechanikai munkát kell végeznie, mivel összehúzódik, miközben az aktin és a miozin közötti kereszteződések száma csökken. Minden fékezési tevékenység az összehúzódás e formájához tartozik.
Betegségek és rendellenességek
Az izomzat és az összehúzódás tipikus funkcionális rendellenessége az izomgyengeség (atrófia). Általában azért fordul elő, mert egy izom nem eléggé használatos (inaktivitási sorvadás). Jellemzően ez a jelenség ágyhoz kötött betegeknél vagy a végtagok immobilizálásakor figyelhető meg (vakolat öntvény). Az izmok összehúzódó ereje és az izom keresztmetszete csökken, és a funkció a súlyosságtól és időtartamtól függően kisebb-nagyobb mértékben károsodik. Az inaktivitás másik kiváltó oka sérülés vagy egyéb irritáció, például az ín behelyezésének fájdalmas irritációja. Ebben az esetben a agy bekapcsolja azokat a védőprogramokat, amelyek kevesebb izomhasználatot okoznak. Az inaktivitási atrófiák regenerálódhatnak, ha nem tartanak fenn túl sokáig. Az izmok összehúzódási képessége attól függ, hogy milyen ideg ingereket kapnak agy. Ha ezek hiányoznak, nem következhet be összehúzódás. Az idegvezetés központilag (agy vagy agy) károsodhat gerincvelő) vagy perifériás (perifériás idegrendszer), vagy teljesen megsérült. Az eredmény hiányos vagy teljes bénulás. Okok lehetnek sérülések (kétoldali bénulás), herniált lemezek vagy gyulladásos gyermekbénulás) és anyagcsere-betegségek (polyneuropathia, izomsorvadásos laterális szklerózis). Azok a betegségek, amelyek rontják a kontraktilitást, és amelyeknek oka maga az izom, vagy az ideg és az izom közötti átmenetnél van, összefoglaljuk a kifejezés alatt izomsorvadás. Mindenkiben közös a tünetek, esetleg látható sorvadás, növekvő gyengeség és gyors fáradtság. Ezenkívül a betegség előrehaladtával gyakran van fájdalom a mozgások során, mivel a legyengült izmok erőfeszítése egyre nagyobb lesz. Az izomdisztrófiák másik jellemző jellemzője az izomszövet progresszív átalakítása. A kontraktilis elemeket egyre inkább az kötőszöveti, nemcsak növekvő gyengeséget, hanem progresszív mozdulatlanságot (kontraktúra) is okoz. Ezeket a betegségeket genetikai hibák okozzák, amelyek helyrehozhatatlan károkat okoznak az izomsejtekben, ami az izom fehérjeképződésének súlyos csökkenését vagy teljes blokkolását eredményezi. Az izomdisztrófiák ritka betegségek, amelyek eddig nem gyógyíthatók.
