A. Merev meghatározása amputálás A magasság úgynevezett amputációs sémák alkalmazásával, értékes, adagolhatatlan és obstruktív végtagszakaszokra osztásával, amelyet a múltban hajtottak végre, elavult és el kell utasítani. A különféle amputálás Figyelembe kell venni azt a magasságot és formát, hogy a maradék végtag mennyire képes elviselni a súlyt és alkalmas protézis befogadására.
Amputációs kéz, könyök és váll
A felső végtagon amputálás keresztül a vállöv, azaz a lapockacsont (lapocka) és a mellkas (mellkas), a lehetséges eltávolítás legmagasabb pontja. Itt általában rosszindulatú daganat az oka, és jelentős kozmetikai és funkcionális károsodásokat okoz. A váll disartikulációjának, vagyis a felkar amputációjának következményei vállízület, hasonlóak.
Amputációja esetén a felkarcsont, ügyelni kell arra, hogy elegendő hely maradjon egy mesterséges könyökízület számára. Disartikuláció (amputáció) a könyökízület önmagában nehéz, mivel a kiálló csontrészek fájdalmas nyomási pontokat okozhatnak a protézis tengelyében. A kezek összetett finom motoros mozgásokra képesek, és rendkívül fontosak a mindennapi életben és a munkában, így az amputáció jelentős károsodáshoz vezet. A kéz területén a rugalmasság mellett a maradék végtaghosszat, érzékenységet, az ízületek mozgékonyságát és az esetleges megfogási formákat is figyelembe kell venni. Még a hüvelykujj elvesztése sem teszi lehetővé a megragadó folyamatokat.
Amputációs láb, láb, alsó lábszár
Az alsó végtag területén a terhelés formája természetesen eltér a felsőtől. Abban az esetben lábközépcsont és a tarsal amputációval gondoskodni kell arról, hogy a talp különösen erős bőrét és az alatta lévő zsírréteget, valamint a rövid lábhajlító izmokat a tuskó eltakarására használják, és hogy a hegek a nyújtás oldalon, vagyis a lábfej hátsó részén, a stressz zónán kívül, mivel különben fájdalmas nyomáspontok alakulhatnak ki. Ban ben cukorbeteg láb szindróma elhalás (üszkösödés), Vagy diabéteszes mikroangiopátia (a kisebbik betegsége hajók) alapján határzónás amputációkat hajtanak végre, amelyek anatómiailag meghatározott vonalak mentén határolhatók el a lábközépen.
Az alsó amputációja esetén láb, a teljes sípcsont (sípcsont) és a fibula általában megtartható, és elválasztható közvetlenül a boka ízület (syme amputáció), de ezt a maradék végtagot nehéz protetikailag kezelni, és nem mindig képes súlyt viselni korlátozások nélkül. Ezzel szemben az amputációt gyakrabban az alsó felső harmada közötti területen hajtják végre láb és a középső harmada alsó láb. A maradék végtagot myoplasztikával lehet kezelni, vagyis az antagonistaként funkcionáló izmok a csont vége körül kapcsolódnak.
Ugyanakkor a hátulról (hátról) az elülső (ventrális) felé hajtott izombőr-fedél szintén képes ellátni a maradék végtagot. A térdízület, amelyet korábban ritka, izmok nélküli végtagtakarása miatt utasítottak el, ma már egyre inkább PAVK (perifériás artériás okkluzív betegség) betegeknél végzik. Az előnyök ugyanis abban rejlenek, hogy pontosan a maradék végtag (kar kar) hossza és a szilárdság (megőrzött) comb izmok).
Vaszkuláris betegeknél az amputációs magasság függ a vér az izmok ellátása. Ezért lehetséges, hogy a comb amputációt is el kell végezni. Az optimális magasság ehhez a közepén van comb csont.
A csontcsonkot jelentősen meg kell rövidíteni a bőr lágyrészes köpenyéhez képest, hogy az ellentétes (antagonista) izmok a combcsontra (combcsontra) varrhatók legyenek. Ebben az úgynevezett myoplasztikában az izmokat először a csonthoz kell rögzíteni (myodesis), amely után összevarrhatók. Ez fenntartja a jó izomfeszültséget és aktivitást, és biztosítja a jó párnázást.
A neurombiológiai képződés veszélye különösen a combot tápláló idegben van (sciaticus ideg), amelyet ezért meg kell akadályozni (be kell kötni) messze az amputációs hely fölé. A csípőizület a diszartikuláció sokkal nehezebb eljárás nagy lágyrészi sebekkel és magas mortalitással (a beteg halála). Csak a legsúlyosabb fertőzések vagy daganatok esetén szabad elvégezni.
