Ezenkívül számos olyan módszer létezik (például a Tweedle-módszer), amelyek a gyereket önállóan elalszik. Mindegyikük hasonló elven alapul. Nevezetesen, hogy egyedül és ébren feküdjön le a gyermek, és az elalvás nyugtató rituáléja után hagyja el a szobát. Most, amikor a baba sír, az anya bizonyos időközönként bemegy a szobába, amelyek fokozatosan meghosszabbodnak (2 percről 15 percre), hogy megvigasztalják a gyermeket (legfeljebb 2 percig).
Ez idő alatt nem kapcsol be világítás, és a gyereket más cselekedetek (ivás, evés vagy hasonló) nem viszik ki az ágyból, és nem vonják el az alvástól. Ezek a módszerek nagyon megterhelőek lehetnek a szülők számára, mert a kívánt eredmény elérése előtt következetesen, több napon keresztül kell elvégezni őket.
A gyerekek rosszabbul alszanak ma, mint a múltkor?
Jelenleg nincs bizonyíték e tézis alátámasztására. Ennek ellenére van néhány bizonyíték arra, hogy a gyermekek ma rosszabban alszanak el, mert születésük óta több ingernek vannak kitéve, és alvás közben kell őket feldolgozniuk. Ez azonban azt is jelenti, hogy a lehető legcsendesebbnek kell lennie, mielőtt a gyermek lefekszik. Más szóval, hogy árnyékolva van a fénytől, a zajtól és a szag ingerekre.
Mivel a mai szülők szelídebb szülői módszereket alkalmaznak, valószínűleg gyakoribb, hogy a gyerekeket kis felnőttként kezelik, és nem értik, hogy nem tudják meghatározni a saját határaikat. Az alvás szempontjából ez azt jelenti, hogy a gyerekek gyakran nem is tudják, és észre sem veszik, hogy fáradtak. Már csak a félelem miatt is, hogy lemarad valamiről, aligha fog egy gyermek önként lefeküdni.
A napi ritmus megtalálása érdekében a gyermekek ezért szüleik segítségétől függenek. A szülők nem félhetnek attól, hogy rugalmatlanok, sőt feleslegesen tekintélyelvűek legyenek, világos és következetes napi rutinnal. Végül is az állandóság és a rendszeresség különösen fontos az emberi szervezet és a psziché számára, és biztonságot és biztonságérzetet adnak a gyermekeknek.
