Az önértékelés a pszichológiában az én értékelése másokkal összehasonlítva. A testséma neuropszichológiai modelljét az önértékelés rögzítési pontjának tekintik. A kóros önértékelést a nárciszták szenvedik.
Mi az önbecsülés?
A pszichológiában az önbecsülés az én értékelése más emberekkel összehasonlítva. Minden ember bizonyos értékelést ad magának. Ez az értékelés a saját pozitív vagy negatív tapasztalataiból, valamint önmagának másokkal való összehasonlításából származik. Az összehasonlítás eredményét önértékelésnek vagy önbizalomnak is nevezik. Szinonim kifejezés az önbizalom vagy az önbecsülés. Neuropszichológiai szempontból az önbizalom horgonyzik a test sémájában. Ezért csak a saját testének a környezettől való felfogása alapján alakulhat ki. Az önbecsülést azonban túlnyomórészt társadalmi tényezők alakítják. Így az önbecsülés a saját személyiségére, saját képességeire, megtapasztalt tapasztalataira vagy önérzetére utal. Az önbecsülés mint a tudományos pszichológia fogalma elsősorban a személyiségpszichológia és a differenciálpszichológia témája. Az önértékelés az én három alkotóelemének egyike pszichológiai szempontból. Ez megfelel az affektív komponensnek. A kognitív komponens az én-koncepció. A konatív komponens önkifejezésként ismert.
Funkció és feladat
A test séma egy születés óta létező neuropszichológiai fogalom. Leírja a saját test fogalmát, ideértve a test és a felszín elhatárolását a környezettől. Feltehetően a test séma genetikailag rögzül és a környezettel való kölcsönhatás kontextusában fejlődik ki. A nyelv fejlődése szintén hozzájárul a test séma kialakulásához. Az öntudat feltétlenül függ egy test sémájától. A saját személyének értékelése nem lehetséges a saját személyének tudatossága nélkül. A személy három különböző forrásból kap önálló információkat. Az önmegfigyelés tájékoztatja a viselkedésről és a tapasztalatokról. Ezek a megfigyelések összehasonlíthatók a korábbi eseményekkel és így vezet a pozitív vagy negatív önértékelésekhez. A második forrás a társadalom. A másokkal való társadalmi összehasonlítástól függően az illető másképp éli meg önmagát. Mások visszajelzései az önálló információk harmadik forrása. Az egyén társadalmi értéke az önértékelés különböző forrásaiból meríti társadalmi értékét. Például az önértékelés átmeneti forrása a szépség. Ezek a mulandó források hajlamosabbak az önértékelés csökkenésére. Az ember önértékelése befolyásolja minden viselkedését, és így például egész társadalmi életét. Még a kisgyermekeknél is kialakul az önértékelés a „jó” vagy „rossz” értékelésével. A fejlődés előrehaladtával a másokkal való társadalmi összehasonlítás egyre relevánsabbá válik. Az élet új szakaszainak küszöbén az önbecsülés általában felfordulásban van. Az önbizalomhiány jellemzi különösen a pubertást. A lányoknál az önbecsülés ebben az időben csökken, mert pubertás fejlődésük általában nem korrelál a szépség társadalmilag meghatározott ideáljaival, de tapasztalati terük sem elégséges még ezen eszmék túlzásának és mesterségességének megértéséhez. Felnőttkorban a családi és szakmai sikerek és kudarcok megváltoztatják az addig kialakult önértéket. Az önértékelés 60 év körül éri el a csúcsot. Az időskori társadalmi-gazdasági helyzet változása miatt ezután általában némileg csökken. Az önértékelés mindkét irányban megzavarható. A túl magas önbizalom és ezáltal a nagyság téveszméinek való fogékonyság pszichológiai szempontból ugyanolyan egészségtelen, mint az alacsony önbecsülés, valamint lemondásra vagy öngyűlöletre való hajlam. A bizonytalanság kiválthatja a zavart önértékelés mindkét formáját.
Betegségek és panaszok
Az egyik legismertebb zavart önbecsüléssel járó betegség önimádat. Minden nap önimádat nem kóros. Felfújt, szürreálisan pozitív önértékelés és önközpontúság vagy mások figyelmen kívül hagyása jellemzi. Kutatások szerint azonban a mindennapos nárciszták érzelmileg stabilak. A modern pszichiátriát csak az érdekli önimádat amikor a nárcisztikus személyiségjegyek vezet az egyéni élethelyzetekhez vagy a saját lakókörnyezetéhez való alkalmazkodás problémáihoz. Ez a jelenség néven ismert nárcisztikus személyiségzavar. A betegek azért küzdenek az életükkel, mert nem tudják kielégíteni a fokozott csodálat iránti igényt. Az érzelmi instabilitás, a bipolaritás, az elégtelenség érzése és az esetleges kritikák iránti rendkívüli érzékenység az eredmény. A szégyen, a magány és a félelem, vagy az ellenőrizetlen harag szintén tünetek lehetnek. A pszichológia mindenekelőtt a nárcizmus horgonyát gyanítja, de a legtöbb más önértékelési rendellenességet is a szülők reakciókészségében gyermekkor. A jelenben azonban az önértékelési rendellenességek nem utolsósorban az irreális médiaideálokkal való összehasonlításból erednek. A zavart önértékelés elősegítheti a pszichológiai másodlagos rendellenességeket, például az étkezési rendellenességeket. Egy bizonyos stádiumtól kezdve az érintettek gyakran szenvednek a testi érzékelés zavartól is. Az önbecsülést a pszichológusok leggyakrabban önleíró kérdőívek segítségével értékelik. A „Rosenberg önértékelési skála” a legismertebb egydimenziós módszer. Az önértékelési elméletek az önértékelés hierarchikus felépítését feltételezik. Ezért ennek meghatározásához ma is sokdimenziós önértékelési skálákat használnak, mint például az „Elégtelenség érzései skála”. Egyes pszichológusok még az implicit önbecsülést is megpróbálják megragadni. Az önmagának ezt a spontán és tudattalan értékelését olyan eljárások határozzák meg, mint az „Implicit Association” teszt. A reakcióidők az önértékelésre utalnak. Ha szakadék van az explicit és az implicit önértékelés között, akkor önbecsülési rendellenesség is fennáll. Jelentősebb depresszió alacsony önértékelésből is eredhet.
